top of page

Ami a megfelelésen túl kezdődik

Avagy ki vagyok én?


Akkor vagyok szerethető, elfogadható, értékes, jó ember, csinos nő, jó háziasszony, ha... 

 

A mondat, amelyből mindannyiunknak akad néhány a képzeletbeli hátizsákunkban, amellyel az élet nevű kalandnak nekiindultunk. A belénk égett összefüggések hátterében szinte kivétel nélkül gyermekkori élményeink állnak: jellemzően a szüleink, vagy más, hozzánk közel álló, számunkra meghatározó felnőttek példája, hatása, sugalmazása, visszajelzése nyomán tettük őket magunkévá, teljesen észrevétlenül.

 

És most arra hívlak, hogy ha megszólít a megfelelés témája, tedd is meg az első lépést kifelé: vegyél elő egy lapot, vagy nyiss egy jegyzetet a telefonodban, és kezdd el felírni az összes mondatot, amit visszatérően hallasz magadban. Lehetséges, hogy csak egy, igazán hangos összefüggés visszhangzik benned rendszeresen, de az is előfordulhat, hogy életterületenként különböző útravalókat kaptál.

 

Megvan a listád? Akkor menjünk tovább!

 

A mondatok, amelyeket leírtál, már több évtizede átszövik az életedet, észrevétlen alapelveket diktálva a mindennapjaid ritmusának, a munkádnak, a céljaidnak, a döntéseidnek, a külsődnek, a párválasztásodnak stb. Te pedig – szintén észrevétlenül – igyekszel valamennyi feltételnek megfelelni, akkor is, ha nehéz, ha nagyon nehéz.

És bizony, hogy az.


A megfeleléssel nem kevesebbet áldozunk fel, mint az életet, amiben ténylegesen jól érezzük magunkat, illetve azt a valódi énünket, akik igazán vagyunk ebben a jó életben. (A kép forrása: Freepik)

De Te nem tágítasz, hisz nem olyan fából faragtak, bár a mélyben szüntelenül dolgozó mozgatórugódnak nem sok köze van a genetikádhoz. Ez állított valaha, egészen kicsi gyerekként a megfelelés röppályájára, és ez tart ott akár nagyon sok évtizeddel később is:


Visszajelzést, szeretetet, elfogadást, dicséretet vársz tudattalanul, attól az embertől, aki a legfőbb példa volt előtted.

 

A vágyott érzések, szavak, gesztusok azonban menetrendszerűen elmaradnak, így még magasabbra teszed magadnak a lécet, továbbra is észrevétlenül bízva abban, hogy a következő átdolgozott hétvégével, előléptetéssel, új autóval, maratoni lakástakarítással, magadra vállalt családi programmal, szülődnek tetsző ruhával... (ide helyettesítsd be a Tiéd) megütöd majd a lécet.

 

De hiába.

 

Ettől aztán úgy érzed, nem vagy elég jó, hogy nem vagy megfelelő. És hiába teszel bármit, ráadásul nagyon gyakran erődön felül, Te magad sem tudod értékelni mindazt, amit nap mint nap véghez viszel. Ez pedig természetes, hiszen amit teszel egyáltalán nem a Tiéd.

 

Mégis miért olyan nehéz elengedned a megfelelést, miközben sem pozitív visszajelzést, sem belső elégedettséget nem nyersz általa?

 

A válasz egyikünk számára sem könnyű, és minden esetben a korábban emlegetett mozgatórugóban keresendő. Azért kezdtél el nagyon piciként észrevétlenül idomulni a többnyire generációkon át cipelt családi szabályrendszerhez, hogy anyukád és apukád számára „tetsző” legyél. Hogy lássanak, hogy befogadjanak, hogy érdemesnek tartsanak a szeretetre. (Lábjegyzet: ugyanezt tették a szüleid és a nagyszüleid is.) Mindezek nagyon zsigeri, nagyon emberi szükségleteink, függetlenül mindentől, ami mentén leírjuk önmagunkat.

 

Ha gyermekként nem kapjuk meg a számunkra megfelelő szeretetet, az arra való belső vágyunk nyomán még inkább a szülőnk kedvére próbálunk tenni, mígnem egy olyan felnőtt életben találjuk magunkat, amelyben motiválatlanul, boldogtalanul, önbizalom nélkül már leginkább csak a túlélésre hajtunk. De ahogy mondani szoktuk, a remény hal meg utoljára: továbbra is bízunk, hogy a figyelem, az elfogadás, a szeretet megérkezik, még akkor is, ha egyre nagyobb árat fizetünk érte, ami a teljesség igénye nélkül lehet például kiégés, krónikus betegség, nem működő párkapcsolat.

 

A megfeleléssel nem kevesebbet áldozunk fel, mint az életet, amiben ténylegesen jól érezzük magunkat, illetve azt a valódi énünket, akik igazán vagyunk ebben a jó életben.

 

De félünk, ezért nem változtatunk.

 

Félünk, hogy ha nem igyekszünk ennyire többé, elveszítjük annak a szeretetnek az esélyét, amiben soha nem volt részünk (vagy sokkal ritkábban, mint az nekünk jól esett volna). És ez egy sor további nehéz felismeréssel, nehéz érzéssel is jár. Ugyanakkor ott van benne a felszabadító lehetőség is: ha képesek vagyunk elfogadni a saját történetünket, elengedni a mindig gyenge lábakon álló reményünket, megnyithatjuk végre az ajtót önmagunkra, és elkezdhetünk élni, úgy igazán, nekünk tetszőn.


...ha képesek vagyunk elfogadni a saját történetünket, elengedni a mindig gyenge lábakon álló reményünket, megnyithatjuk végre az ajtót önmagunkra, és elkezdhetünk élni, úgy igazán, nekünk tetszőn. (A kép forrása: Freepik)

Jogosan adódik a kérdés, hogy mégis hogyan? Mi marad a képletben, ha kivesszük belőle a megfelelésünk tárgyát? Vagy másképp fogalmazva: ki vagyok én, megfelelés nélkül?

 

Ehhez érdemes visszatérned a listádhoz, amelyben a megfelelésed feltételrendszerét rögzítetted. Fordítsd meg a lapot, vagy nyiss egy új jegyzetet, és kezdd el megfogalmazni a saját válaszaidat a következő 3+1 kérdésre:


  1. Te mikor érzed értékesnek önmagad? (Olyankor mit teszel, hogyan teszed, kivel teszed?)

  2. Te mikor vagy boldog? (Hol, hogyan, kikkel látod önmagad?)

  3. Te mikor érzed jó embernek, jó társnak, jó szülőnek magad? (Mi az, ami számodra igazán fontos a kapcsolódásaidban? Milyen emberként szeretnéd látni önmagad, amikor visszatekintesz?)

+1 Te hogyan töltenéd egy napod, ha kizárólag a szívedre hallgatnál?

 

A válaszaid talán nem érkeznek könnyen, mert még nagyon hangosan hallod azt, amit eddig követtél, de minél többször kapcsolódsz azzal, ami ténylegesen a tiéd, annál világosabban rajzolódik majd ki előtted a Te igazi világítótornyod, amit követve olyan boldogságban, belső stabilitásban, békében, könnyedségben, kreativitásban, minőségi kapcsolódásokban lehet részed, amire mindig is vágytál.

 

Hogy megéri-e? Nem kérdés! Kizárólag így éri meg!




Commentaires


Les commentaires ont été désactivés.
bottom of page