A social detoxom margórája

Avagy az offline adta valódi élettér

Kezdjük egy kis időutazással: én még az a generáció vagyok, amelyik internet nélkül volt gyerek, majd kamasz, sőt, az egyetemen még tanultam is a word wide web témájáról, a globális faluról, amelyben bárhonnan bárkivel kapcsolódhatunk, mégis egymástól elszigetelődve, négy fal közé zárva éljük majd az életünk nagy részét. Emlékszem az ábrára, ahogy mindezt illusztrálták: nem túl boldog, magányos figurák ücsörögtek a számítógépük előtt. A mobilnet akkor még sehol nem volt. Hogy hogy nézne ki ma ez az ábra, ahhoz nincs szükség nagy fantáziára, látjuk-éljük.

Egy biztos: bárhogy is szóltak anno az előrejelzések, az internet az élet megkerülhetetlen része lett, az utánam következő generációk pedig már az online jelenlétbe születtek bele.

Abba a tágas világba, ahol sok tekintetben nem léteznek határok és ahol végeláthatatlanok a lehetőségek. Ahol könnyebbé és egyszerűbbé válik az életünk. Ahol számos ajtó nyílik ki előttünk. És ahol megannyi illúziót kergethetünk, ahol a látszólagost hisszük valóságosnak. Ahol néhány kattintással terelhetjük el a figyelmünket az érzéseinkről, szükségleteinkről, kihívásainkról, vagy épp etethetjük meg az egónkat. Az én benyomásom, hogy az utóbbiakat tesszük a leggyakrabban, sőt, már automatikusan, az érem fényesebb oldala pedig egyre inkább háttérbe szorul...

Egy ideje már foglalkoztat a fenntartható élet fogalma – azé az életé, amelyet belülről kifelé, a saját érzéseinkből, igényeinkből, vágyainkból tudatosan teremtünk. Amelyben igazán otthon érezzük magunkat és amelyben a teljesség az alapélményünk.

Számomra a fenntarthatóság ebben az értelmezésben egyáltalán nem csak egy zöld jelző. Magába foglalja a tágabb környezetünkkel való harmonikus együttélés szándékát, de sokkal többről szól, minthogy csomagolás-mentesen vásárolunk-e vagy minősített pamutból készült-e a ruhánk.

Az az alapvetésem, hogy a valóban fenntartható élet nemcsak kiegyensúlyozott, áramló és bőséges, hanem sokkal kevésbé pazarló is, mint az a „hagyományos”, amire a legtöbben mintát kaptunk, mert nem a külső ingerek, hanem a belső jelzőrendszerünk irányítja – legyen szó a reggeli rutinunkról, a napunk ritmusáról, a munkánkról, a szabadidős tevékenységeinkről, a gardróbunkról, az étkezésünkről, a kapcsolódásainkról stb. (Mindebből adódik, hogy a fenntarthatóság képlete egyénileg éppen annyira lehet különböző, ahányféle eltérő érzés, igény, vágy formálódik mindannyiunkban – de ez majd egyszer egy másik bejegyzés témája lesz.)

Na de hogy jön ehhez a social média?

A belső jelzőrendszerünk folyamatosan működik, azonban, hogy vesszük-e az adást, az attól függ, hogy mennyire vagyunk kapcsolatban vele és mennyire ismerjük a különböző jelzéseit (=testérzeteinket, érzéseinket, szükségleteinket, határainkat, vágyainkat).

A social platformok elképesztő mennyiségű ingerrel bombáznak bennünket és ahogy megtöltik a belső terünket, úgy távolítanak el önmagunktól.

Vagy másképp fogalmazva:

A FOMO jegyében folyamatosan attól félünk, hogy lemaradunk arról, ami mások életében történik, miközben valójában önmagunkról maradunk le. A saját érzéseinkről, vágyainkról, céljainkról, kreativitásunkról, egyediségünkről... FOMO helyett a FOMM (=Fear of Missing Myself) az online töltött napjaink valódi problémája.

A saját bőrömön tapasztalom, milyen észrevétlenül ránt magával az elképesztően jól felépített social gépezet, ahogy az ügyfeleim is rendszeresen beszámolnak róla, hogyan esnek újra és újra a közösségi platformok csapdájába.

Mert egyetlen mozdulatra van tőlünk a dopamintenger, ha épp egy kis szusszanásra van szükségünk, kedvetlenek vagy motiválatlanok vagyunk. És ahogy megnyílnak előttünk a színes-szagos tartalmak, már nem azzal foglalkozunk többé, hogy hogy vagyunk, mitől érezzük úgy magunkat ahogy és mire lenne valójában szükségünk: a figyelmünk már azé, ami épp elénk kerül, és egyetlen szempillantás alatt ülünk fel az összehasonlítás, sóvárgás, ítélkezés vonatára – belső szokásaink és aktuális állapotunk szerint.

A végeredmény pedig aligha felfrissülés, jobb kedv vagy extra lendület. Pont az ellenkezője. Mások szép életképeit, eredményeit, programjait, ruháját stb. látva még kimerültebbé, feszültebbé, szomorúbbá, tehetetlenebbé válunk, amiben aztán az „én nem vagyok elég ilyen vagy olyan”, a „bezzeg neki könnyű/szerencséje van”, a „nekem ez úgysem sikerülhet”, és az „inkább bele sem kezdek, úgysincs értelme” forgatókönyveink gyökereznek. Teljesen tudattalanul.

Ezekből a tudattalan és észrevétlen körökből áll össze az életünk, újra és újra termelve azt a végkifejletet, amiben egyáltalán nem érezzük jól magunkat és amihez képest aztán mindig találunk majd valakit az online térben, aki tehetségesebb, kreatívabb, sikeresebb, gazdagabb, csinosabb stb.

Szerintem pontosan érzed, miről beszélek.

És azt is tudod, hogy bár látszólag „csak” napi 30-60-120-240 perc megy el az életünkből a közösségi felületeken ámokfutva, valójában azonban maga az életünk megy el, folyamatos ismétlésre állítva magunkat a hiányban és elégedetlenségben (=újabb és újabb figyelemelterelés, kompenzálás, „túlcsinálás”, teljes passzivitás, halmozás stb.).

Ebben a kontextusban tartottam (nem az első és nem is az utolsó) social detoxomat – jöjjenek most a konkrét tapasztalataim.

A miértem

Kezdem onnan, hogy számomra az Instagram az elsődleges közösségi felület, FB egy éve nincs már a telefonomon, gépen nagyon kevés időt töltök rajta, Tiktokom pedig soha nem volt. A Youtube-bal kapcsolatban már egy ideje törekszem a tudatosabb tartalomfogyasztásra: néhány videós tartalmait követem nyomon, de csak azt nézem meg, ami valóban releváns számomra és akkor, amikor erre jó szívvel adok időt. Természetesen ez nem mindig sikerül, de ez a felület aktuálisan nem jelent nagy kihívást számomra – szemben az Instával.

Az elmúlt hetekben kezdett el feltűnni, hogy bár számomra ténylegesen inspiráló embereket-szakembereket követek, az inspiráció helyett egyre többször bizonytalanodom el magamban: tényleg jó, amit éppen teszek magamért egy adott életterületemen? Lehet, hogy csak akkor érem el a változást, ha még ezt meg azt is megteszem (amit épp látok valakinél)? Lehet, hogy rosszul érzem, mire van szükségem és valójában mást kellene csinálnom?

Ez utóbbi igazi red flag számomra: kezdek eltávolodni a saját belső jelzéseimtől, belső útmutatásomtól.

Ugyanezt vettem észre a szakmai utammal kapcsolatban is: ahogy a számomra értéket képviselő vállalkozók haladása villant elém újra és újra, elkezdtem arra figyelni, ők milyen lépéseket tettek, hogy ott legyenek, ahol, ami automatikusan nyomogatta bennem az „ezt kéne követnem nekem is” feliratú (régről ismerős) piros gombot. És ezzel együtt kezdtem fokozatosan egyre homályosabban érezni mindazt, amit én valójában tenni-adni szeretnék, vagyis ami ténylegesen belőlem fakad.

Mivel nagyon ismerős számomra a belső kétség érzéscsomagja – ebből táplálkozott több évtizeden keresztül a teljesítménykényszerem –, ezért ma már elegendő csak egy leheletnyit érzékelnem belőle, hogy biztos legyek benne: ez nem az az irány, amerre menni szeretnék. Innen pedig már csak egyetlen döntés volt, hogy szünetet tartok azokból az ingerekből, amelyek megpiszkálták bennem a régit.

(A fentiekhez fontosnak érzem hozzátenni, hogy évek óta építem a kapcsolódásom önmagammal, a reggeleim állandó része a csend gyakorlása, amikor lehetőségem nyílik észlelni mindazt, ami éppen zajlik bennem. Erről tervezek a közeljövőben részletesebben írni és készülök egy segítő hanganyaggal is a témában.)

A hogyan

Mivel a célom az volt, hogy minél inkább megtisztítsam, felszabadítsam a mentális és lelki teremet az ingerektől, ezért csütörtök reggeltől hétfő reggelig egyáltalán nem nyitottam meg az Instagramot (és a Facebookot sem).

Csütörtökön az átszervezések és lemondások miatt ajándék szabadnapom lett, amikor tudatosan olyan offline tevékenységet terveztem be, amelyekkel a lehető leginkább leköthetem az ingerekre szomjazó elmém. (Nekem ilyenek pl. az olvasás, séta – ekkor zene nélkül, nyújtás, hajmosás stb.)

Érdekes volt megfigyelni, hogy milyen erősen rögzült a kezemben az applikáció megnyitásának mozdulata. Amikor valamilyen okból (pl. e-mail érkezett) kézbe vettem a telefont, a hüvelykujjam azonnal készen állt a kattintásra, amit azzal cseleztem ki, hogy random „ártalmatlan” alkalmazásokat nyitottam meg: például megnéztem az aktuális lépésszámom, ellenőriztem a netbankom vagy csekkoltam az időjárást. Néhány ilyen trükk után az ingeréhségem alább hagyott, és nap közepe-vége felé már nem éreztem késztetést az appok közötti kalandozásra.

Maga az Instagram egyáltalán nem hiányzott, nem éreztem, hogy valamiről lemaradnék és nem támadt olthatatlan kíváncsiságom sem valamilyen konkrét tartalom iránt. Szombat-vasárnap már eszembe sem jutott a felület, hétfőn csupán a közösségemmel való újrakapcsolódás miatt léptem be.

Amit adott

A csütörtök igazi offline paradicsom volt számomra, ami hihetetlenül feltöltően hatott rám, és ami a számomra legfontosabb: teret adott a lelkemben egy olyan területen való előrelépésnek, ahonnan eddig – annak neheze miatt – rendszeresen eltereltem a figyelmem. Ez egyszerre felszabadító és motiváló élmény is számomra, ami igazi ugródeszkaként hat rám.

Pénteken a fókuszom azokon a háttérfeladataimon volt, amelyeket egy ideje már tologattam magam előtt, és érezhetően lekötve tartottak egy részt az erőforrásaimból. Néhány óra alatt sikerült mindent kipipálnom, és elértem a zero inboxot is. Újabb lendület-boost, és tudtam őszintén büszke is lenni magamra.

A hétvége olyan elfoglaltságokat adott, amelyek mellett nem éreztem, hogy helye lenne a socialnek, és ez egyébként sokszor így van – a szombati és/vagy vasárnapi Insta-szünet amúgy is rendszeres nálam.

A célom teljesült: sikerült olyan módon visszakapcsolódnom önmagamhoz, ami számomra jól eső és áramló is egyben. Azon túl, hogy több életterületemen is haladást éltem meg, a számomra lelkesítő szakmai irány is elkezdett kirajzolódni előttem, beleértve az oda vezető utamat is. Mindez a számomra fenntartható formában és ritmusban.

A konklúzió

Szükségem van teljesen social mentes napokra (egyébként a mai is pont ilyen), hogy a teljes figyelmemet annak adjam, ami tényleg fontos számomra, és ahol a valódi dolgom van. Emellett szeretném kialakítani azt a „közösségi média rutint”, ami hosszú távon fenntartható számomra. Jelenleg úgy érzem, hogy elsőszámú kommunikációs csatornaként levélben szeretnék kapcsolódni a közösségemmel, amit a tudatosabb Insta-jelenléttel egészítek ki. Ha szívesen lennél a Belső körös levelezőtársam, ITT tudod jelezni nekem.

És mi a Te következtetésed?

Őszinte kíváncsiság nyílik bennem azzal kapcsolatban, hogy Benned milyen gondolatot indított el ez a bejegyzés, Te mit viszel magaddal, vagy mivel egészítenéd ki? Hálás lennék, ha egy-két mondatban megosztanád velem a hello@istokniki.hu címen keresztül.

Ha esetleg Te is szívesen tartanál egy kis social detoxot, kívánom, hogy tudj türelmes, elfogadó, ugyanakkor éber is lenni magaddal és találd meg azt a miérted, ami sokkal erősebb, mint az automata mozdulat az ujjaidban!

#socialdetox #offline #FOMO #FOMM #döntés #belsőiránytű #belülrőlkifelééltélet #tudatosság #jelenlét #teljesség #áramlás #bőség #boldogélet #önazonosélet #fenntarthatóélet