Mindig jól érzed!

Avagy amit senki nem tud jobban Nálad

„Biztos nem jól érzem”, „Anyám/Párom/Főnököm szerint csak túlérzékeny vagyok”, „Más is kibírja, nekem is ki kéne”, „Lehet, hogy ez csak hiszti a részemről”.

Mondatok, amelyeket nagyon sokszor hallottam már az egyéni folyamatok kezdeti szakaszában, és amelyeket én magam is évtizedekig ismételgettem, hol magamban, hol hangosan. Lehet, hogy Neked is ismerősek, lehet, hogy valamelyik el is hagyta a szádat éppen ma.

De vajon mikor és hogyan veszítettük el a kapcsolatunkat a legigazabb iránytűnkkel, az érzéseinkkel?

Erre keresem a választ ebben a mai bejegyzésben.

Kezdjük egy kis időutazással, mégpedig ahhoz a különleges pillanathoz, amikor megérkeztünk erre a világra. Ekkor teljesen közvetlen a kapcsolatunk önmagunkkal, az érzéseinkkel, a szükségleteinkkel. Olyan ez, mint egy hibátlanul működő gépezet, amelynek minden eleme a maga természetes helyét foglalja el. Azonban ahogy telik az idő az idézett különleges pillanattól, észrevétlenül kerülnek porszemek ebbe a tökéletes gépezetbe.

Életünk első napjaitól kezdve elképesztő kifinomultsággal érzékeljük mindazt, ami körülvesz bennünket, észrevétlenül letapogatva azt a láthatatlan teret, amit a hozzánk legközelebb állók hoznak létre körülöttünk. A legoptimálisabb esetben ez a tér teljesen nyitott, befogadó, megengedő és elfogadó, azok lehetünk benne, akinek születtünk – ebben az esetben a fenti bizonytalan érzésekkel sincs dolgunk.

A legtöbbünkkel viszont nem így történt, ugyanis tapasztalatom szerint nagyon sokan egy olyan érzelmi-energetikai térbe érkeztünk, ahol valami nem volt kerek, amiben valamilyen hiányok, esetleg nehéz érzések is megjelentek. Mi pedig ezt egészen pici babaként olyan tisztán érzékeltük, mint egy profi mérőműszer, a dekódolt eredményeket pedig tudattalanul fordítottuk vissza a saját működésünkbe. Innen azok a bizonyos első porszemek.

Ha például csecsemőként azt érzékeltük, hogy édesanyánkban a kacagásunk, örömünk valamilyen nehezet indít el, mert mondjuk számára az öröm, önfeledtség érzése soha nem volt megengedett, hozzáférhető, esetleg az érzelmi skála egy ellenkező pontján éli a mindennapjait, észrevétlenül kezdjük el szabályozni (=cenzúrázni) az örömünket, vagyis visszahúzni azt, ami számunkra természetes lenne.

A tudattalan folyamat itt nem áll meg: mivel ösztönösen vágyjuk a kapcsolódást édesanyánkkal, ráhangolódunk a módra, ahogy ez lehetségessé válik, például sírással, a szomorúság kifejezésével. Az első ilyen élményeinkkel, amelyek teljesen tudattalanul zajlanak le, kezdünk el lekapcsolódni a természetes érzelmi működésünkről, és tanuljuk meg az első leckéket arról, hogy az érzéseinknek nincs helye, hogy „nem jó”, ha azt érezzük, amit.

Mindez azonban még csak kezdet, a java ezután jön.

Ahogy cseperedünk, egyre több helyzetben kapunk iránymutatást azzal kapcsolatban, hogy mit érezhetünk.

„Ne sírj, ez nem is fájhat.”, „Nem lehetsz éhes, most ettél.”, „Nem lehetsz fáradt, sokat aludtál.”, „Látod a Julika milyen szépen viselkedik a doktorbácsinál, egy hangját sem lehet hallani, Neked is így kéne.”, „Ne legyél anyámasszony katonája, a fiúk nem sírnak.”, „Ne mimózáskodj.”, „Ha ennyit hisztizel, visszaadlak a gólyának.”, „Amikor ezt csinálod (=például dühös vagy), nagyon elszomorítod anyát.”, „Hagyd már abba, szétrobban a fejem.”, „Ne örülj annyira, minden jónak vége van egyszer.”, „Mosolyogj a bácsikádra/adjál puszit a nénikédnek.”, „A mama szomorú lesz, ha nem alszol nála.”

A sort még nagyon hosszan folytathatnánk, de a lényeg ugyanaz: az első éveinkben valamennyien egy hátizsákra való tapasztalást gyűjtöttünk be arról, hogy a nehéz érzéseinknek, a fájdalmainknak, a szomorúságunknak, a feszültségünknek, a megbántottságunknak, az ellenérzésünknek, a dühünknek, vagy épp az örömünknek, a könnyedségünknek, a felszabadultságunknak nincs helye, vagy csak bizonyos szűk keretek között szabad megélnünk.

És hogy miért?

Mert az érzéseink (és az ezzel kapcsolatos szükségleteink) mások, általában a szüleink számára, nehezen viselhetők. Vagyis, ha azt érezzük, ami természetesen keletkezik bennünk, az másokat zavar, az másoknak rossz. Ergo: nem érezhetjük azt, amit, mert akkor nem vagyunk szerethetők, elfogadhatók, jó gyerekek.

A fenti mondatokat nyugodtan olvasd el még egyszer, és engedd magadnak átérezni a tartalmukat.

Azt tanultad, hogy akkor vagy jó gyerek, akkor viselkedsz megfelelően, ha nem fejezed ki a természetesen keletkező érzéseidet, ha visszahúzod, cenzúrázod önmagad.

Azt tanultad, hogy az érzéseid nem validak.

És mivel (jogosan!) vágyod a szüleid szeretetét, elfogadását, figyelmét, igyekszel számukra jó lenni, annak az árán is, ha ezért fel kell áldoznod önmagad. És mindezt (továbbra is) teljesen tudattalanul. A porszemek pedig egyre csak gyűlnek abban a valaha volt hibátlan belső rendszerben.

Hogy egészen pontosan hány éves korunkra veszítjük el a kapcsolatot önmagunkkal, az érzéseinkkel, szükségleteinkkel, vágyainkkal, mindazzal, ami természetesen a miénk, azt nehéz lenne megbecsülni, de jellemzően iskolás korunkra már elég jól begyakoroltuk, hogyan alkalmazkodjunk másokhoz, önmagunk korlátozásával. (Ha pedig nem sikerül, akkor leszünk rossz magaviseletűnek bélyegezve...)

Ebben a témában is igaz a mondás: gyakorlat teszi a mestert. Vagyis minél többször lemondunk a saját érzéseinkről, hogy mások kedvébe járjunk, annál inkább ez válik a normál működünkké, szemben azzal a természetes ön-kapcsolattal, amivel születtünk.

Mire felnőttként belépünk a nagybetűs életbe, már egyáltalán nem hiszünk az érzéseinknek, sőt, a leggyakrabban már nem is érzékeljük őket.

És hogy meddig bírunk ebben a természetellenes belső rendben működni?

Ez egyénileg változó. Van, aki egy teljes életet leél így, magában megmagyarázhatatlannak tűnő frusztráció-rengeteget cipelve, esetenként másokon kitöltve azt. Van, aki mindennek a súlyát valamilyen függőséggel enyhíti, és így él túl. Van, akinek a figyelmét egy súlyos betegség, vagy váratlan tünetegyüttes hívja fel arra, hogy eltávolodott önmagától. Van, akit élete folyamatosan ismétlődő forgatókönyvei emlékeztetnek arra, hogy valami nem kerek.

Egy biztos: mindig érezzük, hogy nem azt tesszük, nem azon az úton járunk, amit ösztönösen jónak éreznénk, ami természetesen a miénk.

De itt van a bökkenő is. Itt harap a saját farkába az a bizonyos kígyó.

Bár nem érezzük jól magunkat a saját életünkben (munkánkban, párkapcsolatunkban, szabadidőnkben stb.), az „érzelmi tanulmányaink” alapján úgy hisszük, ez a normális, ennek így kell lennie, sőt, nem is lehet másképp. Így folytatjuk azt, amire kondicionáltuk magunkat, és mindennek hátterében tudattalanul még mindig bízunk abban, hogy az önmegalkuvás, a tanult „jó viselkedés” nyomán elnyerjük mindazt a szeretetet, elismerést, elégedettséget, amire gyermekkorunk óta vágyunk.

A rossz hír, vagy a jó – ezt mindenki döntse el maga: az élet nem egy olyan verseny, aminek a végén a minél erősebb fogösszeszorításért, az „ezt is kibíromért”, az erőn és jó közérzeten felül is „megcsináltamért” bármilyen jutalom jár. Sőt.

Ott a végén egy dolog számít majd: mennyire volt az enyém az életem. Mennyire éltem a belső iránytűm szerint. Mennyire éltem és tettem azt, ami számomra természetes volt. Mennyire figyeltem és hallgattam az érzéseimre. A sajátoméra, nem pedig másokéra!

Az igazság ugyanis az, hogy Te mindig jól érzed.

Te mindig jól érzed, ha valami nehéz és azt is, ha valami jól eső.  

Te mindig jól érzed, ha valami túl sok, ha valami átlépi a határaidat, és azt is, ha valamiből többet szeretnél.

Te mindig jól érzed, ha elfáradtál, és azt is, amikor valódi a lelkesedésed valami iránt.

Te mindig jól érzed, ha boldog vagy, és azt is, ha szomorú.

A Te érzéseidet kizárólag Te érzed, és azok mindig természetesek. Mindig, minden élethelyzetben jogosak. A Te érzéseid soha nem voltak és soha nem lesznek hibásak. Soha nem érzel túl sokat. Soha nem érzed rosszul.

Mindez akkor is így van, ha mást tanultál. Ha mást hitettek el Veled. Ha a hozzád közelálló felnőttek nem bírták el az érzéseidet, ha nem tudtak megtartani a nehézben, ha nem tudtak támogatni a lelkesedésedben, ha nem tudtak osztozni az örömödben. Ez róluk szól, az ő érzéseikről, nem Rólad és a Te érzéseidről.

Jogod van szomorúnak, fáradtnak, dühösnek, izgatottnak, vidámnak, boldognak lenni, akkor is, ha a szüleid ezeket az érzéseket bármilyen okból nem tudták megélni, ha azt tanulták, hogy nem élhetik meg. Az az ő történetük. Te akkor sem tudod megváltani a szüleid boldogságát, ha az összes érzésedet megtagadod. Azt, ami nekik nincs, Te nem tudod pótolni. És nem is felelősséged pótolni.

Te a saját érzéseidért tartozol felelősséggel. Mert mindig jól érzed. Most is, ebben a pillanatban.

Az érzéseid születésed pillanatától mutatják az utat számodra. Nem lehet őket elhallgattatni, mindig a részeid lesznek, és mindig visszakapcsolódhatsz hozzájuk. A legfőbb támogatóid, a legigazabb szövetségeseid.

Csak állj meg egy pillanatra, és figyelj befelé. Hogy vagy éppen most?

Minden válasz, amit az életedben keresel, ott van, ebben a kérdésben.

Ha úgy érzed, jól esne a támogatás az érzéseidhez való visszakapcsolódásban, itt vagyok és készen állok kísérni Téged életed legszebb útján!

#jólérzed #érzések #szükségletek #belsőiránytű #kapcsolódásönmagammal #jelenlét #tudatosság #önazonosság #valódién #önazonosélet #valódiélet #belülrőlkifelééltélet